Bár jobbára kiszámíthatóbb és jövedelmezőbb a Nyugatra kivándoroltak élete, arról ritkán esik szó: érzelmileg nagy ára lehet ennek – véli a Brüsszelben élő Sz. Látó Judit mentálhigiénés szakember, a lelkitamasz.hu vezetője. A Népszava teljes interjúja alább elolvasható:
 

– Mitől érzi magát egy kivándorolt magyar sikeresnek?

– Ez nyilván személy- és helyzetfüggő, nehéz általános választ adni. Siker azonban, hogy ha a befogadó országban rövid időn belül elindul az illető élete, és nem érzi azt, hogy üresjáratban van. Minden helyzet más, hiszen sokan kalandvágyból, egy új munkalehetőség miatt választják az elköltözést, míg mások kényszerből vándorolnak ki. Lélektani szempontból utóbbi esetben merülnek fel inkább problémák.

– Ön Belgiumban él, saját tapasztalata is van.

– A férjem kapott állást Brüsszelben, ő már a harmadik éve él kint, mi a gyerekekkel két éve költöztünk. Tudatos tervezés volt, az első évben berendezkedett, és előkészítette a család érkezését. Mi nem klasszikus kivándorlók vagyunk, hiszen egy munkalehetőség és a gyerekek érdekei miatt választottuk a költözést. Magam is küzdöttem a kivándoroltak nehézségeivel, egy részével még most is, de szakemberként ma már arra koncentrálok, hogy másoknak segítsek a külföldön sokszor nyomasztó helyzetek lelki kezelésében. Nekem is van például honvágyam, de szerencsére én a munkám miatt rendszeresebben járok haza.

– Nem mindenki járhat haza, ha egyszer a költözés mellett döntött.

– Ez így van, különösen a kényszerből külföldön dolgozók esetében igaz. A honvágy mindenkiben más erősségű, én mentálhigiénés szakemberként ezért tartom nagyon fontosnak a tudatos felkészülést. Ne vegyük természetesnek azt, hogy megérkezünk egy új országba, és automatikusan minden hiba meg problémamentes lesz. Meg kell találni a megfelelő közösségeket, a magyar kapcsolatokat, amelyek a váratlan és idegen helyzetekben kapaszkodók lehetnek. Az otthonmaradók rendszerint azt gondolják, hogy a kivándoroltak élete rögtön megoldódik, mindenben jobb nekik, pedig ahogy erre mondani szoktam, ott is esik az eső, és ott sincs kolbászból a kerítés.

– Hatszázezer magyar szerint úgy látszik mégis.

– Ez valahol természetes, hiszen, még ha kényszerből is, a kivándorolt százezrek mind azért vállalták a költözést, mert jobbat kapnak, várnak, vagy remélnek. Ettől még nincs garancia arra, hogy ez így is lesz. Sőt, lehet bármilyen egzisztenciális vagy más típusú ugrás az életében, ha aranykalitkaként éli meg a helyzetet, kényszernek a mindennapokat. Egy másik országban való rövidebb vagy hosszabb idejű letelepedésnek komoly nehézségei vannak, amelyekről fontos beszélni. Ha ezt elnyomjuk, hamar kiéleződhetnek a családon belül is olyan konfliktusok, amelyeket addig elfojtottunk. Rendkívül tanulságos a külföldön élő anyák és nők helyzete. Kevesen gondolnak bele, hogy milyen rejtett nehézségekkel jár az az egyébként látszólag kiegyensúlyozott helyzet, amikor az édesapa dolgozik, jó munkahelye van, a gyermek óvodába vagy iskolába jár, az édesanya pedig napközben teljesen egyedül, és sokszor céltalanul marad egy idegen országban. Egyre több nő, kint élő feleség keres meg ilyen jellegű problémával, és kér tőlem mentálhigiénés segítséget. Váratlanul és látszólag megoldás nélkül ér sokakat ez a helyzet. A kivándorlásnak nagyon sok olyan oldala van, amelyekről nem beszélünk, pedig fontos lenne. Fel kell ismerni, hogy hiába látunk sikeres és kiegyensúlyozott sorsokat a külföldi magyarok között, ez nem lesz ránk is automatikusan igaz.

– A kivándorlásról mindenkinek a fiatalok ugranak be. Brüsszelben is ők vannak többségben?

– Brüsszel speciális hely ebből a szempontból, egyfajta buborék. Sok ezer magyar él a belga fővárosban, jelentős többségük az uniós intézményekben kapott vagy keres állást, esetleg gyakornoki helyet. Sok a fiatal pályakezdő, de sok a családos is. Nagy részük azonban gyorsan cserélődik, a többség itt vállaltan csak átmeneti időre érkezik.

– És a másik részük?

– Nyilván a hatszázezer kivándorolt jelentős része inkább a kényszerből munkát vállaló fiatal, a statisztikák és a személyes tapasztalatok is ezt mutatják. A kényszer-emigráció természetesen nehezen sorolható a pozitív élethelyzetek közé, ugyanakkor nyilván minden fiatalnak jót tesz, ha kipróbálhatja magát külföldön, ha új kihívásokat kap az élettől. Szakemberként én is azt tanácsolnám minden fiatalnak, hogy lásson világot, szerezzen tapasztalatokat, ismerjen meg más nyelveket és kultúrákat, próbálja ki magát új helyzetekben. Ez a kihívás fejleszti a személyiséget, nyitottabbá tesz, és segíti például az alkalmazkodóképességet. Ha viszont kényszer szüli ezt a váltást, akkor első körben inkább lebeszélem róla az érintetteket.

– Csak a pénz lenne az indok a kivándorlás indokai mögött?

– A jólét, illetve a jobb lét nyilvánvalóan vonzó egy kihívásokkal küzdő anyaországban. Belgiumban is személyesen tapasztalom milyen egy jóléti társadalomnak, legalább átmenetileg tagjává válni: még azzal együtt is nyugodtabb és kiszámíthatóbb az élet, hogy terrorfenyegetettség van. Sok olyan magyarral beszélgetek ugyanakkor, akik függetlenül ettől a kiszámíthatóbb és egzisztenciálisan nagyobb biztonságot nyújtó élettől, alig várják, hogy lejárjon a megbízatásuk és hazaköltözhessenek. Ismét csak személyes tapasztalatom, hogy a külföldi élet néhány hétig még izgalmas, egyfajta turistaként éli meg az ember. Amikor azonban szürkülnek a mindennapok, akkor az érzések is átalakulnak. Ilyen esetekben is sokat oldhat, segíthet egy mentálhigiénés szakember.

– Jó akkor a kivándorlás, vagy nem?

– Ennek a kérdésnek van egy politikai síkja, amivel nem tudok és nem is kívánok foglalkozni. Szakemberként azt gondolom, hogy minden embernek élnie kell azokkal a lehetőségekkel, amelyek pozitívan befolyásolják az életüket, a kivándorlásnak azonban vannak olyan, legtöbbször ki nem beszélt, mentális síkjai is, amelyek kényszerhelyzetben komoly és messzire vezető problémákat okozhatnak. Ez utóbbi kapcsán pedig látom és pácienseimen keresztül is tapasztalom, hogy milyen lelki nehézségeket okoz a külföldi élet. Ezeket nem szabad szőnyeg alá söpörni, kezelni kell. Én ebben segítek a sorstársaimnak.

Zoltai Ákos

Népszava, 2017.09.07. Eredeti cikk: ITT.