Szeretem a bohócokat. Mentálhigiénés szakemberként szívügyem és kutatási területem a cirkusz. Ráadásul néha én magam is jelmezt öltök, hogy Duda bohócként gyerekeket köszöntsek szülinapokon. Ezért is érint rosszul, amikor rossz színben tüntetik fel őket. Miért is írom mindezt? 

Alig egy éve, hogy egy világhírű, olasz származású bohóc, David Larible került reflektorfénybe: letartóztatták egyik fiatal rajongója ellen elkövetett szexuális zaklatás vádja miatt Svájcban. Tettéért azóta már a bíróság is elítélte Lariblét. Hangsúlyozom: DAVID LARIBLÉT.

Most pedig kipattant egy újabb botrány. A szintén világhírű „ Grandma” bohóc, vagyis Barry Lubin, a vád szerint egy 16 éves lányt kényszerített pornográf fotózásra. Barry elismerte a 2004-ben történteket. Hangsúlyozom: BARRY LUBIN.

Miért fontos kihangsúlyozni a neveket?

Mert a bűncselekményeket ŐK követték el, és NEM az általuk megformált bohóc. Hogy van – e köze a munkájuk, vagyis a bohóc karakterük “szabadságának” az ilyen viselkedéshez, hogy kihasználták-e a népszerűségüket,  az persze már egy másik kérdés…

A két eset – bárhogyan is történt – borzasztó. A következményei főként. Leginkább a bohócokra nézve. A lavina pedig már el is indult. Egy napilapban megjelent cikk ezt írja, idézem: „ A Sheffieldi Egyetem kutatóinak felmérése szerint egyébként a gyermekek többsége valójában nem szereti a bohócokat, sőt egyenesen fél tőlük. Néhányuknál még bohóc fóbia, idegen szóval coulrofóbia is kialakulhat. A gyerekek szerint a bohócok nem néznek ki viccesnek csak furának. Mégis miért keltenek félelmet? Mikortól váltak sötét figurákká? Talán mindig is azok voltak.” Ez utóbbi kijelentést azonnal cáfolnám: nem, a bohócok nem sötét figurák!  Az írók, a filmrendezők és a bűnözők tették azzá. (Többek között). Gondoljunk csak az Stephen King: AZ című regényére, aminek az első filmváltozata is közönségsiker volt, olyannyira, hogy újra forgatták és tavaly ismét a mozikba került. Sajnos most is nagy sikere volt a gyerekeket gyilkoló bohócnak.

A bohócfóbia kialakulásával kapcsolatban egyébként csak feltételezések vannak. Mivel a feljegyzésekben nincs korábbi utalás a jelenségre, ezért a szakemberek leginkább a hetvenes évekre teszik a kialakulásának valószínűségét. Ekkor történt ugyanis – 1972 és 1978 között -, egy brutális gyilkosságsorozat. John Wayne Gacy, Pogo bohócnak öltözve került közel a későbbi áldozataihoz. Azóta már többen is vizsgálták a bohócoktól való félelem okait. Frank T. McAndrew, a Knox Főiskola pszichológus szerint a félelem hátterében inkább a bohóc személyének „kétértelműsége” áll. Az erős smink, sokaknak ijesztő, mert a kiszámíthatatlanság érzését kelti.

A félelemre tehát akad magyarázat bőven. Viszont a legnagyobb rettegés sem feledtetheti a bohócok valódi szerepét: feladatuk a szórakoztatás, a nevettetés!

Hogy jobban megismerjük a bohóc „ igazi„ énjét, menjünk egy kicsit vissza az időben. A feljegyzések szerint a középkorban született a karaktere, kedvelt színházi szereplő volt a „bolond”. Az ostoba, de vicces, cinikus figura, aki kimondhatta azt is, ami másnak az etikett szerint nem volt megengedett. A klasszikus cirkuszi bohócok figurája később, Angliában született, ahol eleinte a lovardákban a derbiken szórakoztatták a közönséget. Igazán népszerűek viszont csak a 18. században lettek, a különféle akrobatikus számaiknak köszönhetően. Nemcsak a klasszikus cirkusz nélkülözhetetlen szereplője, hanem mentálhigiénés szempontból is fontos tényező a bohóc. A bohócdoktorok jelenléte, több évtizedes lelki gyógyító munkája is egy újabb bizonyíték: a bohóc személye nélkülözhetetlen, csupaszív és pozitív!

Ne nézzük más szemüveggel őket, mert nem érdemlik meg.

Mikor tetted fel magadnak – igen, jól olvasod – SAJÁT MAGADNAK ezt a kérdést? Pedig sokkal fontosabb lenne, mint gondolnád…

Pár napja láttam egy dokumentumfilmet egy 90 éves, a koncentrációs tábort túlélő hölgyről. Edith Eva Eger ma Amerikában él és – még mindig – pszichológusként praktizál. Tőle hallottam a következőt:

„ Itt vagyok, egyedül. És ez a legjobb társaság. Bűntudat és aggodalom nélkül.”

Nagyon fontos mondatok ezek, hiszen ki figyelhetne ránk a legjobban, ha nem saját magunk?

Visszatérve a bevezető kérdéshez: Te mikor figyeltél önmagadra egy kicsit? A napi rohanásban jut bármikor is legalább egy pici időd saját magadra? És nem, ez egyáltalán nem az az „én idő”, amikor például elmész edzőterembe, vagy moziban, vagy egyszerűen csak azt csinálsz, amit akarsz – abban a pár órában.

Amiről én beszélek, az nem kerül pénzbe. Ingyen van.

Szóval, válaszolj, de őszintén: ha nem ma, akkor mondjuk a múlt héten volt – e olyan  pár perc, amikor kicsit félrevonultál, lehunytad a szemed és megkérdezted magadtól: hogy vagy?  

Ha nem tetted meg, akkor tedd meg most.

És válaszolj is magadnak.

De őszintén.

Aztán – ha a válasz nem egyértelműen a “kösz, jól vagyok”, akkor gondold át, hogy mitől lehetne jobb. Mit kellene tenned ahhoz, hogy jobban érezd magad.

És tedd is meg. Vagy legalább egy kezdő lépést…

Te kivel törődtél ma egy kicsit? Kire mosolyogtál, mert úgy láttad, hogy rossz napja van? Kitől kérdezted meg: HOGY VAGY?

Az önszeretetet hangsúlyozó világban élünk. Naponta kapod az „arcodba” a különféle tanácsokat: hogyan élj TE MAGAD boldogan, hogyan figyelj MAGADRA, miért TE legyél a legfontosabb önmagadnak. Vajon ezek a tanácsok – megfelelő önismeret nélkül -, nem emelnek-e olyan magas (önvédő)falakat körénk, amin át már tényleg képtelenség meglátni, észrevenni a másik embert?

És vajon azt tudjuk – e egyáltalán, hol vannak az önszeretetnek a határai?

Vagy már annyira kizárólag csak magunkra figyelünk, hogy el is felejtünk a másikra nézni. Meglátni és észrevenni. Rámosolyogni. És csak annyit kérdezni: hogy vagy? Mi van veled mostanság?

Adjunk egy picit másoknak is magunkból: figyelmet, törődést, kedvességet. Vagy csak egy mosolyt. Melyikből mennyit? A válasz egyszerű: pont annyit, hogy kitartson és mindenkinek jusson belőle. Igen, például az ellenőrnek a metrón, vagy a boltban a pénztárosnak is.

Mert lehet, hogy neki ez a mosoly, ez a kérdés sokkal többet jelent abban a pillanatban, mint gondolnád…

 

Te kivel beszélgettél ma egy jót? Vagy ha nem ma, akkor tegnap, esetleg a múlt héten? Inkább üzenetet küldtél? Emailt írtál? Az baj. A személyes jelenlét sokkal fontosabb, mint gondolnád…

Egy jó beszélgetés ugyanis sok mindent megold, felold és helyre tesz.

Tudom, nincs mindig idő arra, hogy találkozzatok és leüljetek beszélgetni. Egyszerűbb elmesélni egy emailben, gyorsan „bepötyögni” messengeren esetleg viberen, vagy csak küldeni egy pár szavas sms üzenetet. Ha felhívod és úgy mondod el, az már jobb ugyan egy fokkal, de még mindig nem elegendő.

Mi hiányzik mindebből?

A személyesség. Hogy lásd a másik arcát, az arcizmai rezdülését, a testének a mozdulatait: mire hogyan reagál. A hangulatjel a billentyűzeten sem helyettesíti az igazi arcot, az igazi mosolyt, hiába küldesz „szmájlikat”.

Amikor személyesen találkoztok, és úgy mondasz el valamit, azonnal tudsz reagálni, ha a másik esetleg félreértett téged. Szemben a levéllel, vagy az üzenettel, ahol hosszú percek, órák, napok, esetleg hetek telhetnek el, mire válasz érkezik. Mert mindig van mit félreérteni – pláne, ha például rossz kedvében találják a címzettet a soraid.

Egy szó, mint száz: légy jelen és mondd el személyesen. Feltéve, ha tényleg fontos neked az a kapcsolat…

Nem szeretnék különbséget tenni probléma és probléma között, hiszen mentálhigiénés szakemberként mindenkit meghallgatok és bárkivel beszélgetek, akinek szüksége van rá. Van azonban egy terület, ami a szívem csücske: ez pedig a CIRKUSZ. A szakdolgozatomat is erről írtam: A cirkuszművészetben rejlő mentálhigiénés eszközök címmel. Nem titkolt vágyam (volt), hogy az artistaképzőben a – legtöbb esetben – „civil” családokból erre a csodálatos pályára érkező gyerekeket, fiatalokat segítsem, mentálisan felkészítsem. A zárójeles múlt idő használata, csak átmeneti állapot. Sok tervem van ezzel kapcsolatban.

Az hogy szakmailag járatlan úton megyek, de nagyon jó irányba haladok, napról napra egyre több megerősítést kap. A cirkuszvilág főszereplői, az artisták ugyanis meghallották a szavam: hívnak, keresnek, hogy beszélgessünk „porondon kívül”. Mert van mit feldolgozni, kibeszélni, átgondolni, újrafogalmazni, más szemszögből nézni. A jót és a rosszat egyaránt.

Pár napja pedig hatalmas megtiszteltetés ért: az Eötvös cirkusz mentálhigiénés szakembere lettem. Ami nemcsak a cirkuszvilágban, hanem az országban is egyedülálló dolog!

Szia, üdvözöllek a blogomon!

Mindjárt az elején gyorsan leszögezem: a blogomnak nem az “észosztás” a célja. Nem fogom magasröptű, ‘okoskodó’ gondolatokkal megváltani a világot, megmondani Neked a tutit. Megtették már ezt előttem sokan, nagyon okos emberek – akiktől viszont idézni fogok, folyamatosan.

Sokan kérdezik amikor először találkozunk: mit csinál pontosan egy mentálhigiénés szakember? Hogyan segít és egyáltalán miben különbözik a pszichológustól?

A válaszom nagyon egyszerű: a mentálhigiénés szakember a pszichológus előtt van “eggyel”. Vagyis mi, a mentálisan  – egyébként – egészséges, csak különféle problémákkal küzdő embereknek tudunk segíteni. Amiben különbözünk, az a módszerünk: amíg a pszichológus különféle pszichoterápiás módszerekkel gyógyít, mi úgynevezett “segítő beszélgetéssel” dolgozunk. A mentálhigiénés segítő kapcsolatban a hangsúly a megelőzésen van. Na de mit is jelent ez a gyakorlatban?

Bizonyára tapasztaltad már, hogy egy kis probléma is mekkora galibát tud okozni – ha nem beszéljük ki magunkból. Egyre csak növekszik a fejünkben és a lelkünkben, lassan de annál biztosabban átveszi az irányítást felettünk: rossz kedvünk lesz és borúsnak látjuk a napunkat, a hetünket, aztán szépen lassan az egész világot… Na, ilyenkor irány a mentálhigiénés szakember! Hiszen, ahogy Selye János tudós,  a stresszkutatás “atyja” mondta: “Az a puszta tény, hogy valaki ismeri bajának okát, már maga is gyógyító erejű.”